Elfuthatsz, de el is menekülhetsz?(II.fejezet)

Magyarázat a részhez:
Lara és Kornélia(vagyis a főszereplőnk Nelli) édesanyja leukémiában halt meg mikor Nelli olyan négy éves lehetett, mikor pedig az apjuk is meghalt, teljesen egymásra lettek utalva. Mindig összetartottak, ezért zavarja Larát Nelli viselkedése.
Evanescence... Hm... Tudniillik a szerelmesük vagyok, az összes dalukat, magyarul-angolul fújom, s szerintem a szám ideillik...
Venilia egy kitalált ország, egy fiktív kontinensen! :-D Szóval, igazán nagy változásnak számít, még az is, hogy Nelli a sivatagot választotta... Hiszen Kornélia, ha tehette minden idejét a parton töltötte, sétálgatott, vagy rajzolt. Igen, Kornélia kitűnő kézügyességgel lett megáldva, ami majd még fontos lesz...;-D
Etruria-(eredetileg: ősi, olasz város) itt: egy régi város, mely a sivatag legmélyén fekszik.
Anada-Ősi magyar név

----------------------------------------------------------------------------------
"A hajsza legborzasztóbb része az, amikor az áldozat észvesztve próbál menekülni, de már nincs hová"

-Tudod, hogy van más megoldás is! – kérlelt nővérem.
-Persze, ha bedugsz egy gyogyósba! Ezt szeretnéd? – visítottam miközben a tükör elé álltam.
Alakom ugyanolyan hibátlan és kecses volt, mint mindig. Ez a fehér nadrágon, és csokibarna garbómon is meglátszott. Kellőképpen gyűlöltem is magam érte.
-Ha elmész egy pszichiáterhez az még nem beutaló az elmegyógyintézetbe! – dőlt neki a falnak.
-Nem vitatkozom tovább! Nincs miről! Ez a dolog el van döntve!
Mogorván szoros copfba fogtam hosszú vörösesbarna hajam. Sminkkel nem is próbálkoztam meg. Kezem olyannyira remegett, hogy azzal már akár elektromos áramot termelhettem volna. Lara szája megrándult mintha szavakat keresne.
-Nézd – sóhajtottam – eléggé megviselt, hogy a legjobb barátnőmet előttem kínozták meg, s nem utolsó sorban az is, hogy miattam. Ott van még ráadásul Levente öngyilkossága! És az a búcsú levél...
-Ugyan! Szerinted ki gondolta volna, hogy Levi, akarom mondani Levente egy eszelős?
Vállat rándítottam. Félő volt, ha megszólalok, az emlékek felszínre törnek, s milliárd apró könnycseppet hoznak magukkal. Tudtam, Lara mindezt csak azért mondta, hogy jobban érezzem magam. Ha én nem erőltetem Júliára ezt az őrültet, még ma is élne.
Szörnyűbb dolog aligha történt velem valaha. Az akkori esemény jelenetei hurrikánként vették át az irányítást elmém felett. A képek, a hangok, az illatok, mind egyszerre zúdultak tudatomba.
Juli sokszori unszolásomra, végre hajlandó volt elmenni egy vacsorára Leventével. Úgy gondoltam igazán összeillő páros lennének. Levente igazán odaadó, kedves alaknak tűnt, és Juli pedig egy ilyen párra várt... Emlékszem milyen boldog és elégedett voltam.
Istenem! Tényleg az én hibám volt!
Levente az ítélethozatal előtt négy nappal öngyilkos lett, és hagyott egy búcsú levelet, melyben megígérte, hogy még látjuk egymást... A rendőrök féltek tőle, hogy valahogyan tetszhalottságot előidéző gyógyszerhez jutott, vagy csak valakit megbízott, ezért egy ideig felügyeletet kaptam, s Leventét elhamvasztották.
Szörnyű volt az a pár hét, ami rettegésben telt el. Szerencsére a rendőr "kedves" volt, és nem keltett nagy felhajtást, megpróbálta tiszteletben tartani, a határaimat.
-Nelli! - lehajtott fejjel, szótlanul álltam tovább. - Húgicám... - még mindig semmi válasz. - Kérlek! Lehet, hogy szánalmas módon, könnyebbnek tartod, hogy elfutsz, de miért gondolod, hogy el is menekülhetsz? - bukott ki belőle.
Nyeltem egy nagyot, s csak annyit mondtam:
-Köszönöm. - hangom rekedt volt, és megtört. Már nem számított többé semmi. Csak újra akartam kezdeni. Egyedül. Az emlékeim nélkül, a múltam nélkül. Igaza volt. El akartam futni, elmenekülni!
Örülök, hogy még tegnap elpakoltam. Beraktam táskáimat a sötétzöld jeep-embe, beültem, és már hajtottam is. Nem néztem vissza, nem nézhettem többet Larára... Mélyen, szerintem mindkettőnk tudta, hogy ez volt az, mikor utoljára találkoztunk, és mégis... Nem volt könnyes búcsú, ölelés... Csak töménytelen mennyiségű fájdalom. Fájt az, hogy így váltunk el, fájt az, amiért elváltunk, de leginkább az fájt, amit gondolt, ugyanis azt gondolta, amit mondott. Már csak Ő volt nekem. Anyánk kiskorúnkban meghalt, apánk pedig két évvel ezelőtt, és most, Őt is elvesztettem...
A főútról, az autópályára hajtottam, és süvítettem előre. A rádióban ordított az Evanescence, Take Me Away From Me-je(Vigyél távol magamtól), és nekem fogalmam sem volt merre fog vinni az utam, csak hajtottam, előre, egyenesen a semmibe, egy olyan helyre, ahol senki sincsen. Ott akartam lenni, ahol semmi jele a civilizációnak, ahol senki sincsen, ahol sikíthatok, és tombolhatok, ameddig a szem el lát.
És akkor választás elé érkeztem. Legalábbis, a kettévált út látványa elé. Az egyik út, Venilia sivatagai felé vezetett, a másik, pedig a tengerpartjára. Szerettem ezt az országot, a partjait is, de most a sivatagba kellett mennem. Fogalmam sem volt miért, csak tudtam.
A levegő száraz volt, ahogy egyenesen előre száguldottam az elhagyatott országúton. Minden egyes lélegzetvétel fájt. Hát, hogy az Istenbe ne fájna! Tudva, hogy egy ártatlan ember, az én hibámból nem teszi ezt többé. Istenem, ha a Mama most látna... Szörnyen csalódott lenne! Hiszen megfogadtam, hogy büszke lesz rám odafent.
Ekkortájt tarthattam a gondolkodásban, mikor a műszerfalra tévedt a tekintetem. Rövidesen kifogyok a benzinből.
-Tökéletes, te idióta! - szólaltam meg hisztérikus hangon, miközben becsaptam magam mögött a kocsi ajtaját. - Hát persze, hogy félig üres tankkal kellett elindulnod! Csodálatosabb már nem is lehetne a mai nap, Te... - kezdtem volna újra, ha a szél nem fúj az arcomba egy szórólapot.
-Elkészült az új Etruriai gyógyfüves kert! - olvastam a főcímet, melyen egy öreg, indián kinézetű öreg hölgy és jókora békés mosolya látszott. - Az Anada megbízásából megkezdett építkezés a végéhez ért. A ma délután tartandó örömünnepre, minden betévedőt szeretettel várunk. A dátum pedig... Július 11. A mai.
Előkaptam a térképet, hogy Etruria városa után kutassak, de jele sem volt Veniliában. Ez az én szerencsém!

Borzalmak éjszakája (I.fejezet)

"A halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól."

(Joanne Kathreen Rowling)


Az ég világon semmi nem kötött le. Nagyon izgatott voltam egész este. Bár... A feszélyezett inkább megfelelt volna ennek az érzésnek. Talán a telihold volt az oka. Azt mondják, olyankor mindenki furcsán viselkedik. A pattogatott kukorica legalább úgy pattogott, akár a kaotikus gondolat menetek a fejemben. Júlia csengő hangja hirtelen felcsörrent én pedig egy aprót sikkantottam.
-Hogy lehetsz ilyen ostoba? - csaptam fejbe magam, miközben a telefonhoz siettem.
Jól emlékeztem. Juli hívott.
-Helló! - köszöntöttem.
-Nelli! Hál’ Istennek! Segítened kell! – nyöszörgött Júlia. A háttérben egy horkantás hallatszott.
-Ide kell jönnöd! Most azonnal!
-Minden rendben? Mi történt?- fagytam le.
-Valami rossz! Nagyon rossz! Lev...- egy sikoly és a vonal megszakadt.
Hihetetlen gyorsasággal öltöttem magamra a cipőm és a kabátom. Ezzel meg is lettem volna, ám a kocsikulcsom eltűnt. Alig egy perc múlva föladtam s futva tettem meg a három utcányi távot. A jéghideg szél csapkodta arcom, csizmám átázott a sárban. Az utca sötétjében a baglyok - ,mintha előre tudták volna mi fog történni - gyászosan huhogtak.
Nem figyeltem rájuk. Rohantam. Egyenesen a Wallace sugárút 24-es házához. A birtok és a hajlék csöppet sem hasonlított korábbi önmagához. A kert feltúrva, a hatalmas gumi medence szétszaggatva. A házból kihallatszott egy újabb halálsikoly így nem foglalkoztam többet mással. Hatalmas robajjal vágtattam be. Ami ott várt magában elég indok lett volna arra, hogy megőrüljek.
Júlia az összevérezett padlón vergődött. Levente mellette ült és egy filéző késsel vagdosta. Meghallott. Megfordult és egy morbid, vér fagyasztó vigyorgással mélyen a szemembe nézett. El sem hittem, amit láttam. Szeme fekete, rideg és üres volt. Élvezettel megnyalta véres szája szélét, majd visszafordult.
-Elég! Azonnal fejezd be! – zokogtam a hisztéria határán, és átkoztam magam, hogy nem hoztam telefont.
-Ugyan! Gyere, élvezd velem a játékot – ártatlan, játékos, gyerekszerű hangjára visszagondolván még ma is kiráz a hideg. – Ne félj! Téged nem bántalak! Már rájöttem túl egyszerű játszma lettél volna! Hé! Még meg sem köszöntem neked!
-Nem…! Nem… nem… nem! – ráztam meg fejem. – Most szépen becsukom a szemem és fölébredek! Ez ne… ez nem lehet valóság!
-Megtiszteltetés a rémálmodnak lenni! – vicsorogta, s ezzel újra vagdosni kezdte Jult. Ám ezúttal a nyakát vette célba. Óvatosan csinálta, lefogta, hogy ne mocorogjon, s az ütőeret elkerülte, még játszani akart…
Szép lassan hátrálni kezdtem. Mindig egy centit hátra. Ha elég ügyes vagyok, talán elérek a szomszédig. Az öreg özvegy, Kamilla mindig otthon van. Ételt is az interneten rendel.
-Ha még egy lépést teszel, kénytelen leszek rád is áldozni egy kis időt! – visított rám, amitől fenékre huppantam.
-Sajnálom! – szusszant - Csak tudod, nem bírom, ha megzavarnak játék közben! Játszani jó! Már mondtam! Na! Ülj ide mellém! Kerítünk neked is egy kis kést! Valami kecseset, ami olyan, mint te!
Agy tekervényeim újra beindultak. Juli nagyon elővigyázatos lány, emlékszem minden szobában eldugott egy poroltót és egy riasztó gombocskát. Már csak azt kéne kitalálni, hogyan jussak el az egyikhez!
Régen nevettem a meséken ám most mégsem tettem. Az ötlet, ami kipattant a semmiből villanyként világított előre a sötét jelenben.
-Hm… - kezdtem. – Levi azt hiszem, beszállnék!
-Tényleg? Igen? Tudtam, hogy csak várnom kell rád! – mondta büszkeséggel és vággyal teli hanggal.
-Igen, de… Előbb kimennék a fürdőbe! Egy nőnek mindig tetszenie kell a… neked… – kacérkodtam.
Kacérkodtam, bár igazából imádkoztam. Imákat mormoltam, hogy Levente kiengedjen, azért, hogy megmenthessem Júliát, de főként azért, hogy bújjon elő valaki egy kandi kamerával és mondja, hogy: Bú! Vicc volt! Rossz vicc. Elindultam…
-Jó kislány! Tudtam én, hogy tetszeni fog! Nosza! Szaladj, mielőtt elvérzik! Hidd el! Utána már semmi élvezet nincs benne! – hörögte.
Minden erőmmel azon voltam, hogy felvillantsak egy bájos mosolyt, de csak egy ajakhúzásra tellett.
Féltem volna? Ha! Rettegtem! Halálosan rettegtem… S ami a legszörnyűbb, legönzőbb volt tőlem, hogy nem Júlia élete foglalkoztatott. A sajátom.
-Egy szörny vagyok! – gondoltam miközben beléptem a fürdő ajtaján.
A korházi fehérségű csempék rajtuk az alvadt vérrel szinte égették a szemem. Bűntudatba, önutálatba taszítottak.
-Neked kéne ott lenned! Neked kéne szenvedned! – korholtam magam, s ezek után átadtam magam a néma zokogásnak.
-Állj! Meg kell találnod a gombot! Talán még megmentheted! – mormoltam.
Ezt vad, kétségbeesett keresgélés követte. Mindenhol megnéztem, ám sem a kád, sem a csap körül nem volt.
Elkeseredetten támaszkodtam a mosdókagylóra. Ekkor beletrafáltam. Egy, a sok folt között alig észrevehető gombocskára tenyereltem. A hatás nem maradt el. A sziréna több milliárd decibellel vijjogott fel.
A nappaliból indult ordítás hallatszott föl. Leventének nagyon nem tetszett, hogy kizökkentettem… A hang egyre közeledett. Viszonylag gyorsan kapcsoltam. A kitudja honnan – talán az adrenalintól – szerzett erőmmel az ajtó elé toltam a hatalmas, gyöngyház színűre mázolt, acél polcot.
Abban a pillanatban, ahogy egy nagy csapás érte az ajtót megérkeztek a rendőrök. Az örömtől, hogy nemsokára vége ennek a borzalomnak hatalmas, síron túli nyugalom lett úrrá rajtam. Hallottam még egy rendőr hangját, Levente fenyegetőzését, és egy koppanást. Elájultam.
Utólag megtudtam, hogy két nappal később a korházban ébredtem, elég csúnyán bevertem a fejem. Lara, a nővérem mesélt el mindent… Szélesebb patakként folytak a könnyeim miközben a teljes történetet hallgattam… hogy lehet ilyen valaki ilyen szörnyeteg?