Elfuthatsz, de el is menekülhetsz?(II.fejezet)

Magyarázat a részhez:
Lara és Kornélia(vagyis a főszereplőnk Nelli) édesanyja leukémiában halt meg mikor Nelli olyan négy éves lehetett, mikor pedig az apjuk is meghalt, teljesen egymásra lettek utalva. Mindig összetartottak, ezért zavarja Larát Nelli viselkedése.
Evanescence... Hm... Tudniillik a szerelmesük vagyok, az összes dalukat, magyarul-angolul fújom, s szerintem a szám ideillik...
Venilia egy kitalált ország, egy fiktív kontinensen! :-D Szóval, igazán nagy változásnak számít, még az is, hogy Nelli a sivatagot választotta... Hiszen Kornélia, ha tehette minden idejét a parton töltötte, sétálgatott, vagy rajzolt. Igen, Kornélia kitűnő kézügyességgel lett megáldva, ami majd még fontos lesz...;-D
Etruria-(eredetileg: ősi, olasz város) itt: egy régi város, mely a sivatag legmélyén fekszik.
Anada-Ősi magyar név

----------------------------------------------------------------------------------
"A hajsza legborzasztóbb része az, amikor az áldozat észvesztve próbál menekülni, de már nincs hová"

-Tudod, hogy van más megoldás is! – kérlelt nővérem.
-Persze, ha bedugsz egy gyogyósba! Ezt szeretnéd? – visítottam miközben a tükör elé álltam.
Alakom ugyanolyan hibátlan és kecses volt, mint mindig. Ez a fehér nadrágon, és csokibarna garbómon is meglátszott. Kellőképpen gyűlöltem is magam érte.
-Ha elmész egy pszichiáterhez az még nem beutaló az elmegyógyintézetbe! – dőlt neki a falnak.
-Nem vitatkozom tovább! Nincs miről! Ez a dolog el van döntve!
Mogorván szoros copfba fogtam hosszú vörösesbarna hajam. Sminkkel nem is próbálkoztam meg. Kezem olyannyira remegett, hogy azzal már akár elektromos áramot termelhettem volna. Lara szája megrándult mintha szavakat keresne.
-Nézd – sóhajtottam – eléggé megviselt, hogy a legjobb barátnőmet előttem kínozták meg, s nem utolsó sorban az is, hogy miattam. Ott van még ráadásul Levente öngyilkossága! És az a búcsú levél...
-Ugyan! Szerinted ki gondolta volna, hogy Levi, akarom mondani Levente egy eszelős?
Vállat rándítottam. Félő volt, ha megszólalok, az emlékek felszínre törnek, s milliárd apró könnycseppet hoznak magukkal. Tudtam, Lara mindezt csak azért mondta, hogy jobban érezzem magam. Ha én nem erőltetem Júliára ezt az őrültet, még ma is élne.
Szörnyűbb dolog aligha történt velem valaha. Az akkori esemény jelenetei hurrikánként vették át az irányítást elmém felett. A képek, a hangok, az illatok, mind egyszerre zúdultak tudatomba.
Juli sokszori unszolásomra, végre hajlandó volt elmenni egy vacsorára Leventével. Úgy gondoltam igazán összeillő páros lennének. Levente igazán odaadó, kedves alaknak tűnt, és Juli pedig egy ilyen párra várt... Emlékszem milyen boldog és elégedett voltam.
Istenem! Tényleg az én hibám volt!
Levente az ítélethozatal előtt négy nappal öngyilkos lett, és hagyott egy búcsú levelet, melyben megígérte, hogy még látjuk egymást... A rendőrök féltek tőle, hogy valahogyan tetszhalottságot előidéző gyógyszerhez jutott, vagy csak valakit megbízott, ezért egy ideig felügyeletet kaptam, s Leventét elhamvasztották.
Szörnyű volt az a pár hét, ami rettegésben telt el. Szerencsére a rendőr "kedves" volt, és nem keltett nagy felhajtást, megpróbálta tiszteletben tartani, a határaimat.
-Nelli! - lehajtott fejjel, szótlanul álltam tovább. - Húgicám... - még mindig semmi válasz. - Kérlek! Lehet, hogy szánalmas módon, könnyebbnek tartod, hogy elfutsz, de miért gondolod, hogy el is menekülhetsz? - bukott ki belőle.
Nyeltem egy nagyot, s csak annyit mondtam:
-Köszönöm. - hangom rekedt volt, és megtört. Már nem számított többé semmi. Csak újra akartam kezdeni. Egyedül. Az emlékeim nélkül, a múltam nélkül. Igaza volt. El akartam futni, elmenekülni!
Örülök, hogy még tegnap elpakoltam. Beraktam táskáimat a sötétzöld jeep-embe, beültem, és már hajtottam is. Nem néztem vissza, nem nézhettem többet Larára... Mélyen, szerintem mindkettőnk tudta, hogy ez volt az, mikor utoljára találkoztunk, és mégis... Nem volt könnyes búcsú, ölelés... Csak töménytelen mennyiségű fájdalom. Fájt az, hogy így váltunk el, fájt az, amiért elváltunk, de leginkább az fájt, amit gondolt, ugyanis azt gondolta, amit mondott. Már csak Ő volt nekem. Anyánk kiskorúnkban meghalt, apánk pedig két évvel ezelőtt, és most, Őt is elvesztettem...
A főútról, az autópályára hajtottam, és süvítettem előre. A rádióban ordított az Evanescence, Take Me Away From Me-je(Vigyél távol magamtól), és nekem fogalmam sem volt merre fog vinni az utam, csak hajtottam, előre, egyenesen a semmibe, egy olyan helyre, ahol senki sincsen. Ott akartam lenni, ahol semmi jele a civilizációnak, ahol senki sincsen, ahol sikíthatok, és tombolhatok, ameddig a szem el lát.
És akkor választás elé érkeztem. Legalábbis, a kettévált út látványa elé. Az egyik út, Venilia sivatagai felé vezetett, a másik, pedig a tengerpartjára. Szerettem ezt az országot, a partjait is, de most a sivatagba kellett mennem. Fogalmam sem volt miért, csak tudtam.
A levegő száraz volt, ahogy egyenesen előre száguldottam az elhagyatott országúton. Minden egyes lélegzetvétel fájt. Hát, hogy az Istenbe ne fájna! Tudva, hogy egy ártatlan ember, az én hibámból nem teszi ezt többé. Istenem, ha a Mama most látna... Szörnyen csalódott lenne! Hiszen megfogadtam, hogy büszke lesz rám odafent.
Ekkortájt tarthattam a gondolkodásban, mikor a műszerfalra tévedt a tekintetem. Rövidesen kifogyok a benzinből.
-Tökéletes, te idióta! - szólaltam meg hisztérikus hangon, miközben becsaptam magam mögött a kocsi ajtaját. - Hát persze, hogy félig üres tankkal kellett elindulnod! Csodálatosabb már nem is lehetne a mai nap, Te... - kezdtem volna újra, ha a szél nem fúj az arcomba egy szórólapot.
-Elkészült az új Etruriai gyógyfüves kert! - olvastam a főcímet, melyen egy öreg, indián kinézetű öreg hölgy és jókora békés mosolya látszott. - Az Anada megbízásából megkezdett építkezés a végéhez ért. A ma délután tartandó örömünnepre, minden betévedőt szeretettel várunk. A dátum pedig... Július 11. A mai.
Előkaptam a térképet, hogy Etruria városa után kutassak, de jele sem volt Veniliában. Ez az én szerencsém!