Borzalmak éjszakája (I.fejezet)

"A halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól."

(Joanne Kathreen Rowling)


Az ég világon semmi nem kötött le. Nagyon izgatott voltam egész este. Bár... A feszélyezett inkább megfelelt volna ennek az érzésnek. Talán a telihold volt az oka. Azt mondják, olyankor mindenki furcsán viselkedik. A pattogatott kukorica legalább úgy pattogott, akár a kaotikus gondolat menetek a fejemben. Júlia csengő hangja hirtelen felcsörrent én pedig egy aprót sikkantottam.
-Hogy lehetsz ilyen ostoba? - csaptam fejbe magam, miközben a telefonhoz siettem.
Jól emlékeztem. Juli hívott.
-Helló! - köszöntöttem.
-Nelli! Hál’ Istennek! Segítened kell! – nyöszörgött Júlia. A háttérben egy horkantás hallatszott.
-Ide kell jönnöd! Most azonnal!
-Minden rendben? Mi történt?- fagytam le.
-Valami rossz! Nagyon rossz! Lev...- egy sikoly és a vonal megszakadt.
Hihetetlen gyorsasággal öltöttem magamra a cipőm és a kabátom. Ezzel meg is lettem volna, ám a kocsikulcsom eltűnt. Alig egy perc múlva föladtam s futva tettem meg a három utcányi távot. A jéghideg szél csapkodta arcom, csizmám átázott a sárban. Az utca sötétjében a baglyok - ,mintha előre tudták volna mi fog történni - gyászosan huhogtak.
Nem figyeltem rájuk. Rohantam. Egyenesen a Wallace sugárút 24-es házához. A birtok és a hajlék csöppet sem hasonlított korábbi önmagához. A kert feltúrva, a hatalmas gumi medence szétszaggatva. A házból kihallatszott egy újabb halálsikoly így nem foglalkoztam többet mással. Hatalmas robajjal vágtattam be. Ami ott várt magában elég indok lett volna arra, hogy megőrüljek.
Júlia az összevérezett padlón vergődött. Levente mellette ült és egy filéző késsel vagdosta. Meghallott. Megfordult és egy morbid, vér fagyasztó vigyorgással mélyen a szemembe nézett. El sem hittem, amit láttam. Szeme fekete, rideg és üres volt. Élvezettel megnyalta véres szája szélét, majd visszafordult.
-Elég! Azonnal fejezd be! – zokogtam a hisztéria határán, és átkoztam magam, hogy nem hoztam telefont.
-Ugyan! Gyere, élvezd velem a játékot – ártatlan, játékos, gyerekszerű hangjára visszagondolván még ma is kiráz a hideg. – Ne félj! Téged nem bántalak! Már rájöttem túl egyszerű játszma lettél volna! Hé! Még meg sem köszöntem neked!
-Nem…! Nem… nem… nem! – ráztam meg fejem. – Most szépen becsukom a szemem és fölébredek! Ez ne… ez nem lehet valóság!
-Megtiszteltetés a rémálmodnak lenni! – vicsorogta, s ezzel újra vagdosni kezdte Jult. Ám ezúttal a nyakát vette célba. Óvatosan csinálta, lefogta, hogy ne mocorogjon, s az ütőeret elkerülte, még játszani akart…
Szép lassan hátrálni kezdtem. Mindig egy centit hátra. Ha elég ügyes vagyok, talán elérek a szomszédig. Az öreg özvegy, Kamilla mindig otthon van. Ételt is az interneten rendel.
-Ha még egy lépést teszel, kénytelen leszek rád is áldozni egy kis időt! – visított rám, amitől fenékre huppantam.
-Sajnálom! – szusszant - Csak tudod, nem bírom, ha megzavarnak játék közben! Játszani jó! Már mondtam! Na! Ülj ide mellém! Kerítünk neked is egy kis kést! Valami kecseset, ami olyan, mint te!
Agy tekervényeim újra beindultak. Juli nagyon elővigyázatos lány, emlékszem minden szobában eldugott egy poroltót és egy riasztó gombocskát. Már csak azt kéne kitalálni, hogyan jussak el az egyikhez!
Régen nevettem a meséken ám most mégsem tettem. Az ötlet, ami kipattant a semmiből villanyként világított előre a sötét jelenben.
-Hm… - kezdtem. – Levi azt hiszem, beszállnék!
-Tényleg? Igen? Tudtam, hogy csak várnom kell rád! – mondta büszkeséggel és vággyal teli hanggal.
-Igen, de… Előbb kimennék a fürdőbe! Egy nőnek mindig tetszenie kell a… neked… – kacérkodtam.
Kacérkodtam, bár igazából imádkoztam. Imákat mormoltam, hogy Levente kiengedjen, azért, hogy megmenthessem Júliát, de főként azért, hogy bújjon elő valaki egy kandi kamerával és mondja, hogy: Bú! Vicc volt! Rossz vicc. Elindultam…
-Jó kislány! Tudtam én, hogy tetszeni fog! Nosza! Szaladj, mielőtt elvérzik! Hidd el! Utána már semmi élvezet nincs benne! – hörögte.
Minden erőmmel azon voltam, hogy felvillantsak egy bájos mosolyt, de csak egy ajakhúzásra tellett.
Féltem volna? Ha! Rettegtem! Halálosan rettegtem… S ami a legszörnyűbb, legönzőbb volt tőlem, hogy nem Júlia élete foglalkoztatott. A sajátom.
-Egy szörny vagyok! – gondoltam miközben beléptem a fürdő ajtaján.
A korházi fehérségű csempék rajtuk az alvadt vérrel szinte égették a szemem. Bűntudatba, önutálatba taszítottak.
-Neked kéne ott lenned! Neked kéne szenvedned! – korholtam magam, s ezek után átadtam magam a néma zokogásnak.
-Állj! Meg kell találnod a gombot! Talán még megmentheted! – mormoltam.
Ezt vad, kétségbeesett keresgélés követte. Mindenhol megnéztem, ám sem a kád, sem a csap körül nem volt.
Elkeseredetten támaszkodtam a mosdókagylóra. Ekkor beletrafáltam. Egy, a sok folt között alig észrevehető gombocskára tenyereltem. A hatás nem maradt el. A sziréna több milliárd decibellel vijjogott fel.
A nappaliból indult ordítás hallatszott föl. Leventének nagyon nem tetszett, hogy kizökkentettem… A hang egyre közeledett. Viszonylag gyorsan kapcsoltam. A kitudja honnan – talán az adrenalintól – szerzett erőmmel az ajtó elé toltam a hatalmas, gyöngyház színűre mázolt, acél polcot.
Abban a pillanatban, ahogy egy nagy csapás érte az ajtót megérkeztek a rendőrök. Az örömtől, hogy nemsokára vége ennek a borzalomnak hatalmas, síron túli nyugalom lett úrrá rajtam. Hallottam még egy rendőr hangját, Levente fenyegetőzését, és egy koppanást. Elájultam.
Utólag megtudtam, hogy két nappal később a korházban ébredtem, elég csúnyán bevertem a fejem. Lara, a nővérem mesélt el mindent… Szélesebb patakként folytak a könnyeim miközben a teljes történetet hallgattam… hogy lehet ilyen valaki ilyen szörnyeteg?